Harmincötödik rész - Vége?!

Ideges voltam. Egész nap görcsöltem a Derekkel való találkozástól. Abby egész végig velem volt addig, míg el nem indultam a parkba.
Pontosan 6-ra értem oda. Derek egy padon ülve várt.
- Szia - köszöntem, majd meg akartam csókolni, de elhúzodott.
- Szia - köszönt hűvösen.
- Mi ez az egész? - tértem rögtön a lényegre.
- Elena, nekem most időre van szükségem. Valami nem jó köztünk. Nem érzem azt amit a legelején.
- Most szakítani akarsz? - kérdeztem, miközben a könnyeimet próbáltam magamba folytani.
- Ha nem is szakítunk, egyenlőre azt szeretném ha egy ideig nem találkoznánk a sulin kívül, mivel ott lehetetlen megoldani.
- Mit tettem?
- Semmit, nem a te hibád. Össze vagyok zavarodva.
- Derek, ezt te se gondolod komolyan. Egyik pillanatról a másikra? Hétvégén még minden rendben volt. Vagy nem?
- Nem tudom.
- Derek én szeretlek - és nem bírtam tovább, elsírtam magam.
- El, kérlek értsd meg.
- Mit, azt hogy lefeküdtem veled, és most kidobsz?
- Szó sincs erről. És nem dobtalak ki, csak időt kértem.
- Jó, én ezt nem akarok tovább hallgatni. Ha észhez tértél keress meg!
És otthagytam. Dühös voltam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tehettem. Alig vártam, hogy hazaérjek. Rohantam.
Neki rohanhattam valakinek, mert a következő kép, hogy a földön fekszek és egy idegen srác nyújtja a kezét.
- Hé, jól vagy?
- Persze.
Felhúzott, majd az arcomba nézett.
- Miért sírsz? Megütötted magad?
- Nem, dehogy. Csak veszekedtem az előbb.
- Ja értem. Sajnálom!
- Nem a te hibád - mosolyogtam rá.
- Amúgy Josh vagyok.
- Én Elena. Viszont megyek, mert haza kéne érnem.
- Oké, de azért óvatosan rohanj, mert összetöröd magad.
- Jó, és kösz mindent.
Majd otthagytam. Hazaértem, felhívtam Abbyt, aki szintén nem értette Dereket. Lezuhanyoztam, ágyba bújtam, és igyekeztem kikapcsolni.